2013. január 9., szerda

Hetedik fejezet: Jószomszédi iszony 2;



7;
Jószomszédi iszony 2:
 Csak ültek a nappaliban. Míra szíve még mindig hevesen dübörgött.
Végül Léda nevette el magát először, fejét a világoszöld fotel karfájára hajtotta. Krisztián követte. Ő a parkettán ült.
  -Hihetetlen. Ezt még egy jó darabig mesélni fogjuk karácsonyonként – kacagott Léda jóízűen, ahogy visszagondolt az előbbi csetepatéra.
  -Ebben biztos vagyok – csatlakozott a férfi. – De erre, muszáj innom. Majd kiugrik a szívem. Még életemben nem találkoztam élő pulykával. De azt hiszem továbbra is inkább azokkal a fajtákkal, barátkozom, akik pucéran heverésznek a húspultban. Lehetőleg fej és mindennemű belsőség nélkül.
  -Fura ízlésed van – húzta a száját a kis szőke nő, de azért felkuncogott.
Krisztián felállt a padlóról és elindult kifelé.
  -Hová mész? – kérdezte Míra.
  -Gondoltam hozok valami szíverősítőt. Van néhány üveg alkohol valamelyik dobozban, a házban. Ahogy elnézem, nektek is szükségetek van rá.
  -Menj csak – törölgette meg szemeit Léda.
Krisztián kilépett az utcára.
  -Nem meg mondtam, hogy csavard lejjebb a hőfokot? Nézd, meg mit műveltél!
Krisztián áthajolt a veranda korlátján. A jobb oldali házszomszéd nyitott konyha ablakából hallatszott a kiabálás. Onnét, ahonnan a kíváncsi szempár tapadt rá pár órával azelőtt. A férfi megcsóválta a fejét.
  -Fél órája még az volt a bajod, hogy túl alacsonyan van, nyers marad a tészta – vágott vissza egy fiatalabb női hang.
  -Én ilyet nem mondtam.
  -De igen.
  -Nem!
  -Erről nem nyitok vitát. A bejgli elégett!
  -Miért piszmogtál annyit a fával? – vágott vissza az időseb, karcos hangú nő.
Csörömpölés hallatszott, mint aki a kelleténél erősebben tesz le valamit.
  -Én nem pöszöltem volna annyit, ha nem téged hallgatlak, hogy mit hová rakjak. A gömböt ide, a jégcsapot oda, a jobb oldalán sűrűbben vannak a díszek, a végén még eldől a fa! Hogy a pokolba dőlne el egy nyamvadt fenyőfa, ha masszívan be van faragva?
  -Látod igazad van – mondta az idősebb.
  -Nocsak, csak nem igazam van? – a fiatalabb hangjába némi csodálkozás vegyült.
  -Abban sem vagyok biztos, hogy jól faragtad be a fát – szólt a korosabb. – És igenis… fel tud borulni egy karácsonyfa!  A saját két szememmel láttam, még 1950 karácsonyán! Szegény Gézát maga alá temette. És…
  -… tudom, tudom, és az évszázad hóviharában kellett orvost hívni hozzá. Ezerszer hallottam már ezt a történetet… mindig Karácsonykor… minden átkozott Szenteste. De hidd el Gerti, eddig sem dőlt el a karácsonyfa nálunk, és most sem fog! Ami pedig a hóvihart illeti… látsz te egyáltalán felhőt az égen? Nem hinném, hogy újra havazna. Kérlek, nyugodj meg.
  -De…
  -Egyszer már megmondtam, ez az én házam, te most vendég vagy Gerti.
  -Miért nem zársz mindjárt be a kamrába? – morogta az idős nő.
  -Ne adj ötleteket jövőre.
Ekkor ijedt nyávogás hallatszott, majd csörömpölés.
  -Sicc! Vidd innét azt a fenevadat te nő! – sikoltott a koros asszony.
  -Miért nem nézel körül, mielőtt leülsz, vén banya? Persze, hogy halálra ijed, ha egy ilyen hátsó közeledik felé.
  -Te ne kritizálj, fogytam tíz kilót, amit hála neked, vissza is fogok szedni az újévre.
  -Nem én, kényszerítelek pisztollyal a kezemben, hogy repetázz minden fogásból.
Krisztián csak mosolyogni tudott. Évek óta most érezte először, hogy újra meglegyinti a karácsonyi várakozás. Talán Míra ragasztotta át rá, vagy az általa emlegetett angyalok. Bár ő maga sosem volt valami vallásos. A munkájából adódott. Túl sok rosszat látott ahhoz, hogy higgyen a csodákban. És most mégis… valami különös dologra lett figyelmes. Arra vágyott, hogy együtt vacsorázzon valakivel, miközben a helyiséget bevilágítja a karácsonyfa égősorának a fénye. Karácsonyi dalokat szeretett volna hallgatni. Békére vágyott. Végre valahára. Mélyet sóhajtott. Észre sem vette, hogy valaki időközben mellé lépett.
  -Te meg mit művelsz? Nem úgy volt, hogy hozod az italt? – kérdezte Míra az ajtóban állva. Kér karját összefonta mellei alatt, vállát az ajtófélfának döntötte.
Krisztián lepisszegte, s füle köré plusz ernyőt formált a tenyeréből, hogy jobban halljon.
Míra barna szemei elkerekedtek.
  -Te hallgatózol?
Nem is várt választ. Egyértelmű volt, hogy az igen volna.
Mellé lépett a fejét csóválva. Ő is hallotta a két nő veszekedését.
  -Már megint nem bírnak magukkal?
  -Ismered őket?
  -Igen. Németh Áron lakik mellettünk és a felesége. Ötvenes éveik végén járnak. Erzsivel egész jóban vagyok. Sokszor kisegített, ha anyámék nem értek rá, ő vigyázott Lacira.
  -És kivel ordibál éppen, a szeretet ünnepén?
Míra mosolyogva a fejét csóválta.
  -Az anyósával. Öt éve a szomszédjaim, de minden évben ez megy. Már meg sem hallom. A férje és az apósa minden december huszonnegyedikén elmennek a család többi tagjáért. Addig Gerti mama itt marad „segíteni”, ha érted mire gondolok.
  -Hallom. Remek segítség.
  -Amúgy külön-külön mindegyik egy nagyon rendes asszony, de eresztd csak össze őket… - Míra a szomszéd ház felé mutatott.
  -… és kitör a háború – fejezte be helyette Krisztián. Két kézzel támaszkodott a fekete vaskorláton és tovább hallgatta a veszekedést. Előkerültek évekkel ezelőtti sértések, rosszul elsült poénok, odaégett ételek emlékei, egy veszekedés, mely addig fajult, hogy Erzsi kidobta Gerti táskáját a nappali ablakából, egyenesen a jakuzziba.
  -Tyűha! Elég hosszú a lista – füttyentett a férfi.
  -Reggelig képesek volnának egymás fejéhez vágni a sérelmeket. – csóválta újra a fejét Míra. – Nem viccelek. Egyszer azért nem aludtam fél éjszaka, mert valamin összekaptak, belelendültek, majd Áron és az apja, Géza, áthívtak békebírónak. Ne is foglalkozz velük. Gyere, inkább hozzuk az italt. Még mindig remeg a kezem.
Meglapogatta a férfi vállát, hogy induljon. Egymásba kapaszkodva átbucskáztak az úttestet borító tükörjégen össze-összemosolyogva. Krisztián kinyitotta háza ajtaját, és előre engedte a nőt. Míra felkapcsolta a nappaliban a villanyt és elszörnyedt a dobozhegyek láttán.
  -Te jó ég! És ezt még mind ki kell pakolnod?
  -Eltaláltad. Egyébként még ráér a kipakolás.
  -Hogy-hogy? Nem vársz vendégeket?
  -Nem mondanám – csóválta meg a fejét a szőke férfi.
  -Lehet, hogy nem kellene megkérdeznem, de kíváncsi vagyok. Ha nem akarsz, ne válaszolj. De miért költöztél Szenteste?
Krisztián vállat vont.
  -Igazából számomra a Karácsony is olyan nap, mint a többi.  
Míra úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy az ég lila és nemrég jódlizó malacokat látott elrepülni a ház felett.
  -Miért mondod ezt?
  -Mert ez az igazság. Nálunk sosem volt igazi ünnepi hangulat. Ez sok mindennek köszönhető, de ebbe ne menjünk bele.
  -Ahogy gondolod – bólintott a nő. A gyomrában valami furcsa szorító érzés kezdett körvonalazódni. Csak nem sajnálat? Ugyan!
  -Ezek szerint nem is állítasz karácsonyfát?
  -Nem – ez túlon-túl is természetesen hangzott a férfi szájából. Míra hitt neki, de még mindig nehezen hitte el. - Számomra sosem volt olyan fontos a Karácsony. Bár beismerem… az elmúlt két órában meglegyintett a karácsonyi hangulat. Hála neked.
Míra elérzékenyült. Hülye érzelgős liba! Morogta a belső hang.
  -Pedig még bele sem lendültem. És nagyon sok minden balul sült el…
  -Ne magyarázkodj. Nagyon jól szórakoztam – nevetett Krisztián. – És tulajdonképpen minden a megfelelő úton halad, hogy elkészülj estig.
  -Az azért túlzás – sóhajtott Míra, és összefonta két karját a mellei előtt. – Egy félkész karácsonyfán és édességen, egy élő pulykán, és két tálca bejglin kívül, amiben van egy pár harminchatos bakancsnyom, mással nem büszkélkedhetek.
  -Ennyire azért nem borús a helyzet – nevetett Krisztián, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépett. Bár nem is volt az olyan spontán. Már vágyott rá egy ideje. Pontosan, mióta kihalászta a nőt a tujabokrok közül. Bár… valahol legbelül éreztem, hogy mindez nem helyes, nem volna etikus a munkája miatt… valami hajtotta. Valami, amit már régen nem érzett. A karácsonyi hangulat számlájára írta, s ettől a gondolattól megnyugodva nem érezte magát csöpögősen romantikusnak. Bár ezzel egyetlen volt barátnője sem vádolta. Mármint, hogy valaha is a romantikusság jeleit mutatta volna. Míra felnézett rá, szíve a torkába ugrott. Úgy érezte, a térdei nem fogják elbírni, ha ez a férfi még egy lépést tesz felé.
Krisztián közelebb hajolt. Orrát csiklandozta a nő illata. Sütemény, fűszerek, és virág lengte körül. Egy apró mozdulat, csupán pár centi és ajkát a nőéhez érinthette volna. Míra lehunyta a szemeit. Úgy döntött megadja magát. Vágyott rá. Akarta, hogy megcsókolják. Olyan régen volt már.
  -Már egy jó ideje nem voltam férfival – erőltette át kiszáradt torkán a szavakat.
  -Én még soha.
Míra felkacagott, s a gombóc eltűnt a torkából. Az már biztos, hogy ez a férfi ért a feszültségoldáshoz.
Krisztián végigsimította a nő arcát és ő is mosolygott.
  -Nem akarlak siettetni – mondta végül.
  -Köszönöm – bólintott Míra.
A nő lépett közelebb, hogy kielégítse éhségét, ajka súrolta a férfiét. Ekkor valami nehéz és szőrös ugrott közéjük, éles karmait Krisztián combjába mélyesztve.
 A férfi felkiáltott, és eleresztett egy cifra káromkodást, melyben sem embert, sem szülőanyát, sem Istent nem kímélt.
  -Bolyhos! – kiáltott fel Míra, mikor végre beazonosította a szőrös ágyúgolyót.
  -Jesszusom. Ismered ezt a dögöt?
  -Igen. Erzsiék macskája.
  -Leszednéd rólam? Szövetmintát vett a lábamból.
Míra óvatosan lefejtette Krisztiánról a hamuszínű kandúrt és a karjaiba véve vakargatni, kezdte a fültövét. Az állat élvezkedve dorombolt.
  -Bolyhos? Merre vagy kicsim? – hallatszott az utcáról.
Míra elindult a bejárat felé.
  -Erre van Erzsi! – kiáltott szomszédjának.
  -Hála az égnem – mondta már félúton, az úttesten botladozva az asszony. Krisztián a nő mellé lépett. A feléjük siető ötvenes éveinek végén járó igen dekoratív nő piros blúzt és fekete bő nadrágot viselt karcsú alakján, felette kockás kötényt és fekete szövetkabátot. Szőke hajába, melyet visszafogott kontyba fogott, már jócskán ősz sávok vegyültek. Arca gyémánt alakú volt, kipirult. Hogy a kiabálástól vagy a futkosástól, azt a férfi nem tudta volna megállapítani. De a szürke szemek csillogása feltűnt neki. Ez a nő élvezte a vitatkozást! Abban biztos volt.
  -Míra. Hála az égnek. Csak egy pillanatra nyitottam ki az ajtót, hogy szellőztessek, erre Bolyhos kiszökött. Köszönöm drágám – ekkor nézett csak a szomszédja mögött álló férfire. A maga százhetven centijével nem mondhatta magáról, hogy alacsony lett volna, mégis úgy nézett fel rá. Automatikusan kockás kötényébe törölte a kezét, úgy nyújtotta felé.
  -Üdvözlöm. Németh Áronné vagyok. Nyílván ön az új szomszéd.
  -Üdvözlöm. Gellért Krisztián. Délelőtt még nem kék blúzban volt?
Erzsi összevonta a szemöldökét.
  -Csak láttam, hogy a konyhaablakból bámészkodik a barátnőjével – vigyorodott el a férfi.
Erzsi elpirult.
  -Óh. Ennyire látványos volt?
  -Legközelebb húzza be a sötétítő függönyt, mint a szembe szomszédja, úgy kevésbé feltűnő.
Erzsi felkacagott.
  -Tehát a fél szomszédság lebukott. A többieket nyílván azért nem látta, mert nem voltak itthon. Tudja Krisztián, remélem, hívhatom a keresztnevén…
  -Nyugodtan.
  -Helyes. Én Erzsi vagyok. Szóval, a mi környékünk lakói roppant kíváncsi népség. Ne vegye zokon. Csak furcsa, hogy valaki Szenteste napján költözik be.
  -Igen, valóban furcsa. De most volt itt az ideje.
  -Remélem elégedett lesz a házával. Ez egy csendes környék.
  -Kivéve ezen a napon – csillogott a férfi zöld szeme.
Erzsi észbe kapva ismét elpirult.
  -Ennyire hallatszott?
  -Ugyan Erzsi. Alig vannak most az utcában. És aki hallja, az ismeri az anyósodat – legyintett Míra.
Erzsébet átvette kedvencét a nő karjaiból.
  -Igazad van kedvesem – Krisztián felé fordult. – Szerencsés férfi vagy.
Ezzel elköszönt és visszament a házba.
  -Már megint itt az a dög? Nem tud rendesen elveszni, legalább amíg itt vagyok? – jajdult fel Gerti.
  -Ezzel meg mit akart mondani? – hajolt át a korláton Míra, miután a szomszéd ház ajtaja becsukódott.
  -Szerintem a viszontlátás fájdalmát fejezte ki az idős hölgy – könyökölt Míra mellé Krisztián.
  -Nem arra értettem, hanem arra, hogy szerencsés vagy.
A férfi megfogta Míra vállát, és maga felé fordította.
  -Mondjam, vagy mutassam?
  -Mutasd – mondta Míra, már bátrabban. Maga is meglepődött, mikor meghallotta saját búgó hangját.
Krisztián ráhajolt a nő szájára, mely már egy ideje hívogatta.
  -Hé! Hol van már az a szíverősítő? – jelent meg Léda a küszöbön, de azonnal beledermedt a mozdulatba. – Óh, elnézést. Folytassátok csak, mintha itt sem volnék.
  -Azon vagyunk, csak tűnés – mormogta Krisztián. De Míra eltolta magától.
  -Nem, nem. Készülődni kell. Talán jobb is így. Ne siessünk el semmit.
Ezzel átsétáltak a házához és beléptek Léda mellett. Krisztián némán morgott felé minden félét, s ujját végig húzta a torkán, közölve sötét jövőjét Lédával. A szőke kis nő két kezét feltéve mentegetőzött, szintén némán. Ő nem tehet semmiről. Meg sem fordult a fejében, hogy ilyen jól haladnak. De már mindegy volt.